Erős dohány

A zugetextet.com német irodalmi magazin újságírója, Dieter Feist kritikája Ozsgyáni Mihály A fátylam kicsit oldalra billent című regényéről, vagyis a “Mein Schleier”-ről:

“Mikor kritikát írok, már a mű olvasása közben érdekel a szerző személye. Tudom, tudom, jobb, ha az ember először hagyja, hogy hasson rá a mű, és csak utána kezd el háttérinformációkat gyűjteni, de engem mindig azonnal hajt a kíváncsiság. Főleg, ha már rögtön az első fejezetekben mindenféle furcsa és szokatlan dolog történik. Nem könnyű bármit is találni az interneten a szerzőről, Ozsgyáni Mihályról, ha az ember nem tud magyarul. A Ruhland kiadó, amely kiadta németül a Fátylamat, a “Schleier”-t, elég keveset árul el a szerzőiről. Szerencsére nagyszerű online-fordítóprogramok állnak rendelkezésre, melyek megkönnyítik a keresést.

Ozsgyáni Mihály, ahogy olvasom, egy Németországban szinte ismeretlen magyar színész. A hu.wikipedia szerint 1980-ban született, és 42 évesen tekintélyes listát mondhat magáénak a magyar fővárosi és vidéki színházakban játszott fő- és mellékszerepeiből. A képkereső egy szimpatikus, megnyerő, nyilvánvalóan gondolkozó és érzékeny embert mutat, aki művészként természetesen jelen van a világhálón, ahol a 2018-ban, Magyarországon megjelent művét, a Fátylamat, regénynek nevezi.

Nem ritkaság, hogy színészek tollat ragadjanak. Rendszerint magukról írnak, de rendkívül kevesen teszik ezt valóban maguk; a legtöbb önéletrajz interjúkból áll össze, vagy ghostwriterek segítségével készül. Tisztelet a kivételnek, a valóban saját kézzel íródott, figyelemreméltó önéletírásoknak, melyek sokszor az életpálya töréseiről és az elszenvedett bántásokról is kíméletlenül beszámolnak.

Nemrégen például Edgar Selge német színész jelentetett meg könyvet, melyet a kiadója regénynek nevezett, ő maga azonban önéletrajzi írásnak. Az élete értelmét keresi a műben, visszatekint rendkívül szigorú neveltetésére és apja elismerése utáni vágyakozására. Andrea Sawatzki német színésznő nemrégen megjelent “autofikcionális regénye” szintén az apja személyével foglalkozik. Ezen önéletírások idősebb emberek reflexiói éltük bizonyos szakaszaira.

Kevés fiatal művész érez azonban indíttatást arra, hogy visszatekintsen, és itt természetesen nem arról van szó, hogy évtizedek mérlegét vonja meg, hanem inkább arról a felismerésről, hogy életének jelenlegi helyzete és állapota, mely akár kielégítő és sikeres is lehetne, talán egy elutasításokkal teli gyermek- és fiatalkoron alapszik.

Öntudatra ébredésük folyamata során emlékek törnek a felszínre, mert még nem dolgozták fel, de nem is fojtották még el korábbi vereségeiket, hiányaikat és megaláztatásaikat. Fontos, hogy végiggondolják ezeket, az emlékek papírra vetése pedig a felszabadulás aktusát jelentheti, s a nyilvánosságban szereplő embereknek fontos lehet mindezt közönség elé is tárni.

Ozsgyáni egyértelműen a saját életéről számol be, s így ebben az értelemben nem regényt írt, hiszen az első oldalon így fogalmaz: „Családom férfitagjai kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek. Akkor is, ha feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi hierarchiában, akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó. Rájöttem, hogy az átélt borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni: ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettől a játéktól függ az életem.”

Lehet azonban, hogy mégis regény? Regény egy kisfiúról, akinek nem tudjuk meg a nevét, s aki a szerző helyett éli át a rettenetes gyermekkort. Egyetlen írót ismerek, aki hasonló menekülő utat választott: Jacques Cormery a regény kedvéért éli és szenvedi végig újra gyermekkorát, s ezáltal a szerzője szabadítja fel annak terhe alól. Albert Camus Le premier homme című, kézírással hátrahagyott írásában túlcsordul a közlésvágy, de nem csak az elszenvedett megaláztatásokról, hanem mindazokról a benyomásokról és élményekről is, melyek alteregójának gyermekkorát mindennek ellenére gazdaggá tették.

Ozsgyáni Mihály sem a csupán a borzalmakról ír, melyek hasonmásának családjában történnek, hanem érezni lehet, mekkora örömöt okoz neki, hogy szereplőit abszurd és groteszk módon mutathatja be sajátos tulajdonságaikkal együtt. Mindenek előtt Erzsi nagymamát, aki a műben végig fontos szerepet játszik, s még halála után is újra meg újra megjelenik. A nagymama minden sajátosságát egészen pontosan észreveszi a névtelen gyermek, és pont ezek a megfigyelések válnak jól sikerült miniatűr elbeszélésekké: ahogyan törekszik rá, hogy környezetében úrinőnek tűnjön, ugyanakkor elhanyagolja a tisztálkodást, és az ételt is elég sajátos körülmények között készíti. Sötét oldalát inkább csak mellékesen ábrázolja a szerző: a nagymamának a feldagadt májától olyan nagy a hasa.

Az alkohol összességében meghatározó szerepet játszik a családban; a komikum újra meg újra hirtelen átfordul tragikumba, ám ekkor sem veszít az elbeszélés erejéből. Mindannyiszor ittas állapotban veri meg Erzsi nagymamát az apja, és akkor is részeg, mikor első alkalommal megerőszakolja. Itt olvassuk azokat a szavakat is, melyeket az első oldalon Ozsgyáni még magáról mondott: „Rájött, hogy az átélt borzalmakat csakis egy módon tudja túlélni: ha úgy tesz, mintha nem vele történne.” S mintha mi sem történt volna, apja és lánya közös ivászatokra járnak, melyek végeztével az apa talicskában tolja haza a lányát, ha az már járni sem tud.

A borzalmakat túlélő és sorsát töménytelen mennyiségű borba fojtó nagymama nagyon szereti az elbeszélő unokát, és mindent megtesz azért, hogy „jókedvűvé varázsolja gyermekkorát”. Nem tudja azonban megóvni mindattól a rossztól, ami mintegy átokként nehezedik a családra, sőt, a Puskaporos utca egész környékére, ahol minden férfi bántalmazza feleségét és gyermekeit. A gyengébbek felé fordított önutálatuk pedig abból ered, hogy képtelenek szembenézni életkörülményeikkel és változtatni azokon.

Az erőszak, amely minden alkalommal hirtelen és indokolatlanul, ám az áldozatok számára alapvetően mégsem váratlanul robban ki, a mindennapok része, melynek rutinjához az is hozzátartozik, hogy jól átgondolt magyarázatokat adnak a kívülállóknak arról, ki milyen balesetben szerezte kék foltjait és vérző sérüléseit. Az elkerülhetetlen, borgőzös brutalitás és vérfertőzés szörnyű komorsága mégis különlegesen lakonikusan jelenik meg a mű bizarr-anekdotikus eseményei között. Az elbeszélés valójában a mindebből való kiszabadulás kilátástalanságáról és az arra való képtelenségről szól. Erzsi nagymama úgy hal meg, hogy saját apja egy öntöttvas serpenyővel betöri a fejét. Az unoka szemtanúja lesz, ahogy véresen összeomlik: „Örökre otthagyta a félig befejezett rántott csirkét, meg az éppen aktuális mosást.”

Erzsi nagymama fia, az elbeszélő édesapja, szintén bántalmazó. „Az apámnak, amikor este felkelt, hogy munkába induljon, fél órája volt arra, hogy családjával tiszta tudattal legyen együtt. […] Fél óra a huszonnégyből. Nem túl sok. Csipkednünk kellett hát magunkat, hogy minden lényegi kérdés meg legyen vele beszélve.” Munka után aztán leissza magát, és nőkhöz jár. „Apád megint kurvázik” – mondja az anya egy nap, majd babakocsiba ülteti kisfiát, és üldözőbe veszi a férjét. Félreérthetetlen testhelyzetben találnak rá egy „sprőd kanapén” Erzsi nagymamával, aki tizenhárom éves kora óta abuzálja a fiát.

Az apa felfoghatatlan brutalitása első sorban felesége ellen irányul, akire betegesen féltékeny. „Apám verekedési szokásait egyébként könnyen kiismerhette az, akit gyakran vert, meg aki gyakran nézte, ahogy verekszik. Általában az emelés, pofon, bedobás vagy a kertbe, vagy a fürdőszobába, vagy ami éppen kéznél van, rugdosás, majd lefekvés aludni.” Kivédeni, vagy elmenekülni lehetetlenség. Az időközben serdülőkorú elbeszélő egy alkalommal saját szobájába rejti súlyosan sérült édesanyját, mert attól tart, hogy az nem élné túl az éjszakát, ha apja mellé fektetné az ágyba. A következő napon aztán megint viszonylag ártalmatlan dolgok történnek.

Micsoda könyv!

Senki sem menekülhet, senki sem szabadulhat az erőszaknak és szexuális abúzusnak ebből az iszonyatos örvényéből. Sőt, ellenkezőleg, majdnem úgy tűnik, mintha mindannyian végzetes módon egymásra lennének utalva, mert ezen a szerencsétlen közösségen kívül nincs más perspektíva és nincs más világ számukra.

„Egy lendülettel, gyorsan olvastam el a könyvet. Sietnem kellett, mert minden pillanatban azt éreztem, ha nem tudom meg azonnal, mi történik a következő oldalon, megfulladok!” – írja Pogány Judit színművésznő a szerző honlapján.

Én is szívesen olvastam volna végig egy lendülettel a könyvet, de már a harmadik fejezetnél megakadtam. Az elbeszélő perspektívája és a különböző idősíkok nem fejezetenként, hanem gyakran bekezdésenként változnak. Ehhez még jönnek olyan szereplők, akik hirtelen felbukkannak a történetben, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnnek anélkül, hogy időben és térben istenigazából nyomon követhetőek lennének. Elkezdtem tehát újra elölről, és tovább haladtam. Kissé tisztább lett a kép. Kísérletképpen pár fejezettel hátrébb lapoztam, ahol pörgős epizódokat találtam, néha filmvászonra illő szituációs komikummal. Anekdotikus, vicces részeket, aztán hirtelen megint ijesztő és félelmetesen brutális jeleneteket.
Aztán olyat tettem, amit olvasóként nem lenne szabad: átugrottam a következő fejezeteket, és elolvastam az utolsót. Az elbeszélő végignézi apja halálát, aki „hangosan, teljes testével zihálva, a konyhaasztalra borulva zokogott, és fuldokolva az a mondat szakadt ki belőle, hogy egyszer majd mindent megértesz.”

Ekkor értettem meg, mit hiányoltam a cselekmény következetességéből: az elbeszélő az első és talán egyetlen, aki legyőzi a tehetetlenségét, és így kiszabadul. „Visszafordultam, és hűvös közönnyel közöltem vele, hogy téved, mert én mindent pontosan értek már most is. Sőt! Egész gyerekkoromban értettem. Azzal kiléptem az ajtón, és otthagytam. Akkor láttam utoljára élve.”

Közönyösen számol be arról, hogy apját el kellett hamvasztani, és urnában eltemetni, mert a sírban már olyan sok áldozat feküdt, hogy nem volt hely még egy koporsónak. „És miközben az utcafronton álló három akác előtt állva búcsúzásul átöleltük egymást az anyámmal, hallani lehetett a csöndet, mert egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mert nem volt mit mondani. Hosszú percekig álltunk egymás karjaiban az autó mellett, és közben mindketten ugyanarra gondoltunk. Hogy vége van.”

Úgy tűnik, itt valaki kiöntötte a lelkét. „Az egész fikció – írja Ozsgyáni a honlapján –, de nagyon sok az életrajzi elem benne.” Ha csak a negyede is igaz, akkor is teljesen érthető a cselekmény szándékosan groteszkba ívelő lefestése, puszta önvédelemből.

Albert Camus újra átéleti irodalmi hasonmásával, Jacques Cormeryvel saját gyermek- és ifjúkorát, beleértve minden verést, melyet magának kellett elszenvednie. Az alig olvasható kézírással és egyetlen pont, vagy vessző nélkül hátrahagyott kéziratot először fáradságos munkával ki kellett silabizálni, majd pedig helyszínek és idősíkok mentén megszerkeszteni, mielőtt megjelenhetett. Mikor Ozsgyáni elkészült a kéziratával, elküldte e-mailben ismerősöknek, barátoknak, akiktől nagy bátorítást kapott, hogy keressen meg vele egy kiadót, ami csakhamar meg is történt.

Camus önéletrajza harmincnégy évvel a halála után jelent meg. Elég hosszú idő… Ozsgyáninál talán csak néhány hétre lett volna szükség kicsit érthetőbbé és könnyebben olvashatóvá tenni elbeszélését.

De annyi biztos, hogy erős dohány. Mindkét mű.