Egy true-life-thriller utószava

Írta: Damaris Kofmehl svájci bestsellerszerző

Tizenöt évesen írtam meg az első könyvemet. Emlékszem, akkoriban azt gondoltam, hogy annál jobb könyvet soha nem fogok tudni írni, de aztán mégis jött egyik regény a másik után, és mindnél ugyanazt gondoltam, mert mindegyikbe beleadtam minden kreativitásomat és addigi élettapasztalatomat.

Mikor aztán nyolc ifjúsági krimi után megírtam az első művet egy valódi ember életéről, teljesen új irányvonalat fedeztem fel, ami magával ragadott: a true-life-storykat.

Nyolc könyv következett, főleg egykor hajléktalan gyerekek életéről, és itt is minden könyv után azt éreztem, hogy azt nem fogom már tudni felülmúlni semmivel. Főleg, miután a Shannon című regénynek hatalmas sikere lett, arra gondoltam, hogy ezt már nem tudom fokozni. Mert ahhoz, hogy fokozzam, még borzalmasabb és brutálisabb történetet kellene találnom, mint Shannoné. És olyat vajon hol keressek?

Talán egy sorozatgyilkos menthetne csak meg, vagy ahhoz hasonló, de azokkal meg nem sűrűn találkozik az ember. Még több lövés! Még több gyilkosság! Még több erőszak! Ezt kerestem, mert azt hittem, minél több erőszakról írok, annál jobb lesz a könyv. Több évbe is beletelt, mire észrevettem, hogy ez a gondolatmenet zsákutcába visz, mert olyan, mintha egy sportolónak felülmúlhatatlan világrekordokat kellene megdöntenie.

Hibás mércét állítottam magamnak, amikor az élettörténeteket egymással hasonlítgattam össze, mintha az egyik jobb lenne, mint a másik. Minden ember élete egyedi és semmihez sem hasonlítható. Isten mindannyiunkat egyedinek teremtett, és azt szeretném, ha ilyenek lennének a könyveim is. Nem az a legjobb könyv, amelyben a legtöbb halott van, hanem az, amely megváltoztatja az életedet.

Demetri (Tony Brown) a legkülönlegesebb ember volt, akivel valaha találkoztam. 2002. május 15-én ismerkedtünk meg. Akkor nem tudtam, hogy még ugyanabban az évben feleségül is megyek hozzá! Hajléktalan gyerekek közötti projektemet látogatta meg Sao Paolóban, és mély benyomást tett rám feléjük irányuló szeretete. Ugyanúgy, ahogy élettörténete is. Ezért utaztam aztán novemberben az USA-ba, hogy Demetriről könyvet írjak. És… egymásba szerettünk, majd két héttel később összeházasodtunk.

Még az esküvőnk napján felírtuk egy fehér papírlapra az álmunkat: a társadalom peremére szorult emberekért akarunk síkra szállni. Rögtön neki is láttunk, és saját szolgálatot indítottunk a Sao Paoló-i hajléktalan gyerekek között. Segélyszervezetet alapítottunk, melyet „Open Arms“-nak, vagyis tárt karoknak neveztünk el.

Demetrivel töltött éveimről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szürkék és unalmasak voltak. Élettörténete annyira gazdag, hogy három könyvet írtam róla: Tony Brown, Halálos bűn és A menny vad harcosa. Demetri nemcsak énekes és táncos volt, hanem lelkész és evangélista is. Németországban és Svájcban adott koncerteket. Üzenete oly egyszerű és mégis erőteljes volt: „Ne add fel! Fontos az életed!“

Demetri olyan hatással volt rám, mint soha senki más. Gondolkodásmódomat radikálisan megváltoztatta. Tőle tanultam meg, hogy az embereket ne a külsejük alapján ítéljem meg. Ő mutatta meg nekem, mit jelent feltétel nélkül szeretni az embereket. Folyamatosan tágította a horizontomat. Ő bátorított arra, hogy a legkülönbözőbb emberekről írjak könyveket világszerte, és soha ne hagyjam, hogy mások beskatulyázzanak.

A második kötethez (Halálos bűn) csak írás előtt pár nappal jött az ihlet, ami nálam szokatlan dolog, mert máskor mindig elképzelem a könyv vázát, és aköré építem fel a történetet, fejezetről fejezetre. Most azonban egyáltalán nem is tudtam fejezetekben gondolkodni. Egyszerűen hagytam, hogy a történet dinamikája magával ragadjon, mint a tenger hulláma, és írás közben sokszor nem is tudtam, hogy melyik irányba fog vinni a sodrás a következő percben.

Így született meg ez a true-life-thriller, amely majdnem pontosan így is történt meg a valóságban. A teljes cselekmény igaz, csak néhány részletet változtattam meg, vagy tettem hozzá. Ha nem láttam volna a saját szememmel Demetri heges csuklóját, és nem beszéltem volna személyesen a nővérekkel és a doktornővel a pszichiátrián, meg a rendőrrel, aki annak idején rátalált Demetrire, valószínűleg magam sem hinném el a sztorit. De a legjobb történeteket az élet írja, és azok döbbenetesebbek és fantasztikusabbak, mint amit el tudnánk képzelni.

Szeretett férjem, Demetri 2017. május 21-én váratlanul elhunyt. Élete folyamán mindig mindenkinek segített; az emberek iránti szeretete, a rászorulók iránti áldozatkészsége példaértékű volt. Kimondhatatlanul hálás vagyok azért a tizenöt évért, amit mellette tölthettem. Fáradhatatlanul vetette a magot, és most abban a megtiszteltetésben van részem, hogy látom, ahogy azok közül néhány szárba szökken.

Damaris Kofmehl