Anyák napjára (Ozsgyáni Mihály)

Ezért tizenháromtízkor kivett engem a rácsos kiságyamból, felöltöztetett, gyorsan bedobálta helyére a ruhákat, hogy ne maradjon széjjelség, könnyedén magára kapta fehér alapon apró, piros virágmintás nyári ruháját, amiben elképesztően csinos volt, bepakolt engem meg a velem járó két-három szatyornyi kelléket a babakocsiba, és tizenháromhuszonötkor már cígölt is lefelé a harmadikról a földszintre, és indultunk megnézni, hogy oda ment-e az apám, ahová mondta.

Gyönyörű júniusi délután volt. A Rákóczi úti sűrű fasor árnyékában haladtunk, és közben nagyon jókat beszélgettünk. Én üvöltöttem, mert lehet, hogy még mindig lázas voltam, ő meg erre végig azt válaszolgatta, hogy jól van, jól van, ne haragudj, de muszáj megnéznünk, apád megint kurvázik. Mindkettőnk érvei megállták a helyüket külön-külön, de így egymás mellé téve pont szemben álltak egymással. És ahogy suhantunk át a városon, mint a szélvész, ahol akkoriban azért nem járt még olyan sok autó, tehát nem volt olyan veszélyes a babakocsival árkon-bokron át történő száguldozás, valószínűleg felfogtam, hogy anyám a gyönge karjaival csak akkor tudja tartani a fejemet, hogy ne fulladjak bele ebbe a hatalmas pöcegödörbe, amiben élünk, ha néha én is egy kicsit elnéző vagyok vele, most például a betegápolás terén. És mivel ettől a játéktól függött az életünk, hát, ha anyám éppen rendőrnyomozósat akart játszani egy szövevényes feleségmegcsalási ügyben, akkor beadtam a derekam, és azt játszottunk. Csak hogy örömet szerezzek neki. Mert olyan ritkán volt boldog. Persze ez iszonyatosan nehéz játék volt.

(Részlet Ozsgyáni Mihály: A fátylam kicsit oldalra billent c. regényéből)